Óvatos léptek a sűrűben

A három megrettent vándor óvatosan indult meg a puha avaron, szorosan a mély kerékvágások vonalát követve. Borda haladt elöl, meggörnyedt háttal, feszülten méricskélve a fák közötti sötétebb foltokat. Minden egyes gallyroppanásra összerándult a válluk, de a félelemmel vegyes menekülési vágy hajtotta őket előre a sűrűsödő fák között.
– Ugye nem állnak lesben a sűrűben? – suttogta az idős asszony, miközben Bandi karjába kapaszkodva próbált lépést tartani a gyorsabb társakkal.
– Dehogy, néném, egy nehéz szekér nem tudna észrevétlenül megbújni ebben a fiatal bükkösben – nyugtatta Bandi szaggatottan, bár maga is percenként pillantgatott a háta mögé.
A nyomok egyre közelebb vittek a patak halk csobogásához. Ahogy áttörtek egy alacsony mogyoróbokrokkal benőtt részen, Borda hirtelen megtorpant, és egy félretaposott, sárral teli gallyra mutatott. A kerékvágás szélén egy elhullajtott, durván megmunkált fapecek feküdt, amit láthatóan a rakomány rögzítésére használtak.
– Legfeljebb egy órája járhattak itt – dünnyögte Borda, s az ujjai közt megforgatta a nedves fadarabot. – Ez a szekér nem sietett, de meg volt rakva alaposan.
Ez a kis tárgyi bizonyíték valahogy megkönnyebbülést hozott a kis csapatnak: nem kísértetek, hanem hús-vér emberek jártak előttük. Az idős asszony arcán halovány mosoly jelent meg, s fellélegezve igazította meg a vállán a kendőt. Újult erővel lépkedtek tovább a patakmeder felé, bízva abban, hogy a nyomok végül biztonságos menedékhez vezetik őket.