Friss nyomok a tisztáson

A bükkös szélén elterülő tisztás melegsége és csendje csalóka nyugalmat árasztott. Borda riadtan kémlelte a fák közötti homályos árnyakat, s gyanakvóan hallgatózott. Bár a napsütés kellemesen simogatta átfázott vállukat, a félelem nem engedett a szorításából.
– Gyorsan a fák alá, a nyílt fűben túl sebezhetőek vagyunk! – szisszent fel Borda, miközben feszülten a rét túlsó szélét pásztázta.
Bandi gyengéden segítette tovább az idős asszonyt a legközelebbi lombos bükkfa hűsége felé. Az asszony szaporán szedte a levegőt, és reszkető kézzel kapaszkodott kísérője ingébe. Tekintete a talajra tévedt, ahol a puha fűben friss, mély nyomok rajzolódtak ki.
– Nézzétek... – suttogta ijedten az idős asszony, s a földre mutatott. – Ez nem vad nyoma. Szekér ment itt át, ráadásul nem is olyan régen.
Bandi lehajolt, és megérintette a felgyűrt rögöket. A föld még nedves volt, a leszorított fűszálak még nem egyenesedtek ki teljesen. Borda feszülten lépett közelebb, szemeit rászegezve az erdő mélyébe vesző keréknyomokra.
– Aki a szekérrel járt itt, a patak felé tartott – mondta Bandi halkan, s a sűrűség felé bólintott. – Ha követjük a nyomát, talán kiérünk a műútra, de ébernek kell maradnunk.
Tekintetük összetalálkozott: a bizonytalanság fojtogató volt, de az egyetlen járható út a nyomok mentén vezetett előre.