A mohafény oltára

A befelé vezető ösvény még csak néhány lépésnyi volt, amikor a csapat halk, de határozott dübörgésre lett figyelmes a hátuk mögül. A sziklafal, ami eddig nyitva állt előttük, most lassan, megállíthatatlanul becsúszott a helyére, lezárva az átjárót, mintha sosem létezett volna. Egy pillanatra mind megrebbentek, a szívük egyet kihagyott, ám a borostyánfényű alagút kellemes melege és a halvány csobogás gyorsan elűzte a pánikot. Nincs visszaút, de talán nem is kell.
Ahogy tovább haladtak, az alagút enyhe lejtése egyre érezhetőbbé vált. A borostyánfényű kristályok fénye ritkult, helyét lassan átvette valami más, valami puhább, zöldes derengés. A falakat helyenként mohapárnák borították, melyek apró, kékeszöld pontocskákat szórtak szét a levegőben. Ez a különös mohafény misztikus aurát teremtett, elnyelve a korábbi meleg ragyogást. Bandi szemei tágra nyíltak, próbálta kivenni a részleteket a tompa világításban.
– Szebb, mint a legfényesebb gyertya – súgta az idős asszony, s Borda szorosan maga mellett tartotta, ahogy a mélység felé haladtak. A Fekete Csatlós éberen kémlelte a járatot, a fülét hegyezve, hátha meghall valamit a csobogáson túl.
Az ösvény kiszélesedett, s egy tágasabb üregbe torkollott, amelynek közepén egy különös, faragott kőoltár állt. Nem volt rajta semmiféle dísz, csupán a simára csiszolt felülete és a szélén körbefutó, alig kivehető vésetek. A mohafény itt erősebb volt, szinte lüktetett, mintha a hegy maga lélegezne. S ahogy ott álltak a hideg kövek között, egyre halkabb, de annál titokzatosabb suttogás ütötte meg a fülüket. Mintha több hang is egyszerre beszélne, de a szavakat nem lehetett kivenni, csak a dallamos, rejtélyes zúgás maradt.
Mirella a kőoltár felé lépett, tekintete fürkészőn pásztázta a felületet. A suttogás itt még erősebbnek tűnt, a pulzálás pedig mintha a saját szívverésükkel rezonált volna. A levegő megvastagodott, bár a meleg érzete megmaradt. A barlang mélye tartogatott még meglepetéseket, és most már tudták, hogy nem csak egy egyszerű járatba tévedtek.