A sziklafal mögött

A kékes pára lassan leülepedett a hideg kövekre, megülő ködként terülve el a lábaik előtt. Ahogy a sűrű gőz szétoszlott, az oltár mögötti sziklafal megrepedt, és egy mély reccsentssel gördült oldalra a masszív tömb. Még a por som szállt fel igazán, amikor a feltárult nyílásból kellemes, száraz meleg áradt ki, elűzve a barlang nyirkos fojtogatását.
– Lám csak, a hegy gyomra nem bekapni akar minket, hanem vendégül látni – jegyezte meg Mirella könnyed mosollyal, miközben a vállára igazította a tarisznyáját.
A feltárult sziklaalagút nem a várt sötétségbe veszett. A falak mentén apró, borostyánszínű kristályok csillogtak, éppen annyi fényt adva, amennyi a biztonságos haladáshoz kellett. Bandi megkönnyebbülten fújt egyet, s bár még mindig óvatosan lépkedett, a szemeiben felcsillant a kíváncsiság. Az idős asszony halkan elmosolyodott, s megtámaszkodott Borda erős karján, aki óvatos, szinte nesztelen léptekkel haladt Mirella mögött, éberen figyelve a járat szegleteit.
– Nem kell félni, a nehezén már túl vagyunk – intett Mirella a többieknek, és határozottan átlépte a rejtett átjáró küszöbét.
Az alagút enyhén lejtett, s ahogy egyre mélyebbre lépkedtek, a visszhangzó léptek zaja mögött egy halk, dallamos csobogás hangja ütötte meg a fülüket. A hegy mélye nem fogságot, hanem egy rég elfeledett, biztonságos ösvényt rejtett számukra.