A mészégetők menedéke

A póni elégedett horkantással rázta meg a sörényét, mikor Mirella gyengéden megrántotta a gyeplőt, s a fogat lassan továbbgördült a tisztás felé. A sűrű lombkoronák hirtelen visszahúzódtak, s az éjszakai égbolt halvány fénye megvilágította a mészégetők magányos kunyhóit. A bokrok közül lágyan kavargó, kihűlőben lévő fadarabok fanyar füstszaga szivárgott elő, jelezve, hogy a szorgalmas mészégetők már órákkal ezelőtt nyugovóra tértek.
Borda nem teketóriázott: halkan kotorászva a száraz avaron megelőzte a szekeret, s elsurrant a legnagyobb, szalmával fedett viskó fala mellett. Néhány pillanat múlva a sötétből bukkant elő újra, a farkát komótosan csálézva, ami világos jele volt annak, hogy sem őrök, sem hívatlan poroszlók nem zavarják a csendet.
Mirella a kunyhók árnyékában, egy vaskos farakás tövében állította meg a kordét. A pónit egy gyengéd nyaksimogatással jutalmazta, majd óvatosan benyúlt a nehéz ponyva alá. A dupla fenék titkos rekeszének fa retesze halkan engedett a szorításának. Ujjai alatt érezte a finom posztó puha, meleg tapintását; a drága kelmék szárazak és sértetlenek maradtak a völgyi átkelés után is.
– Na látod, Borda, a kapzsi tiszttartó ma éjjel üres markába haraphat – súgta halkan kuncogva a lány, miközben lazított a ponyva tartókötelein. A tisztás nyugalma védelmet nyújtott, s Mirella tudta, hogy az áru biztonságban várja az éjszakai szétosztást.