A biztonságos tisztás

A sűrű cserjés mélyén a talaj szerencsére puha volt, így a nehéz tölgyfa kerekek alig hagytak zörejt maguk után. Mirella nem teketóriázott: amint kikerültek a nyílt vízparti sávból, magabiztosan igazította útra a kordét. A sötétség itt már nem ellenség volt, hanem hűséges szövetséges, amely fekete köpenyként borult a szekérre és az értékes rakományra.
Borda megelőzte őket a keskeny vadcsapáson, orrát a földhöz közel tartva pásztázta az avart. Néhány lépés után elégedett nyüszítéssel jelezte, hogy a környéken egyetlen hívatlan poroszló vagy buzgó erdőkerülő sem szimatol. A csendet csupán a lószerszám halkan csilingelő karikái és a szorgalmas póni egyenletes zihálása törte meg.
– Jól van, öregfiú, túlvagyunk a nehezén – suttogta Mirella a lónak, miközben elégedett mosoly suhant át az arcán. A csempészett finom posztó biztonságban lapult a dupla fenék alatt, s a lány már előre élvezte a pillanatot, amikor a szomszédos falvak didergő asszonyainak oszthatja majd szét a meleg kelméket, orrot fricskázva a vámszedők gőgös tiszttartói alá.
A fák között átderengő éjszakai égbolt alatt a földút lassan emelkedni kezdett, távolabb pedig a sűrűből felsejlett a mészégetők felé vezető tisztás körvonala. Mirella megállította a fogatot egy öreg tölgyfa védelmező lombjai alatt, hogy egy rövid pihenőt engedélyezzen a fáradt állatnak, mielőtt végleg elérik a menedéket.