A Mélység Hívása

A kaparászó neszezés élesebb volt, mint gondolták, s a pillanatnyi csendben minden apró zugból visszhangzott. Bandi öntudatlanul hátrált egyet, karját maga elé kapva, mintha azzal védekezhetne a láthatatlan veszély ellen. Az idős asszony szeme elkerekedett, s egy halk, fojtott sóhaj szakadt ki belőle, ahogy Borda mögé kapaszkodott, akinek minden izma megfeszült, készenlétben.
Mirella, bár arcán a félelem árnyékát lágyította a határozottság, nem rezzent. Rádöbbent, hogy nincs más választásuk. Ha a bűz és a nyomok ide vezették őket, akkor a megoldás is odalent várja. Egy pillantással jelezte Bordának, hogy készülődjön, majd lassan, óvatosan a csapóajtóhoz lépett. A nyílás szélénél mély levegőt vett, mintha felkészülne a mélység fojtogató illatára.
– Lássuk, mi rejtőzik a sötétben – mondta halkan, de hangja olyan acélos volt, hogy még Bandi is elhallgatott, s remegő kezével elengedte az orrát. Borda bólintott, majd előre nyújtotta a karját, hogy segítse Mirellát a lejutásban. Az idős asszony az ajkát harapdálva nézte őket, majd egy utolsó, epés megjegyzést morogott magának a lehangoló helyzetről.
A mélybe vezető lépcsőfokok nedvesen és csúszósan várták őket. A fanyar szag már-már az orrukban égett, de Mirella pillantása előre mutatta az utat. Nem volt visszaút, csak egyre mélyebbre a kőházba, egyenesen a rejtély szívébe, ahol a friss karomnyomok és a fullasztó bűz forrása várta őket. A kaparászás elült, most már csak a saját szívdobogásukat hallották.