A Csapóajtó Bűze

A szűk folyosó hirtelen kiszélesedett, s a csapat egy alacsony mennyezetű, elfeledett pinceboltozatban találta magát. A gyomorforgató, fanyar szag itt már szinte megfogható sűrűséggel terjengett a hűvös levegőben. Borda egyetlen intéssel megállította a menetet, feszült arcán élesen rajzolódtak ki a homályos árnyak.
– Ez a bűz kikezdi az ember tüdejét – mormolta Bandi harapósan, miközben az orrát inge ujjába temette. Dühös pillantást vetett a nyirkos sarokba, mintha a sziklafalakat okolná a fojtogató páráért.
Az idős asszony éles horkantással tette közzé véleményét, miközben türelmetlenül Borda mögé húzódott.
– Ha nem tetszik, fiam, visszamehetsz a bezárt ajtóhoz vakarni a kőtömböket – vetette oda epésen, bár tekintete nyugtalanul ugrált a sötét szögleteken.
– Elég legyen a marakodásból! – vágta rá Mirella halkan, de ellentmondást nem tűrő szigorral. Csípős hangja azonnal elcsendesítette a morgó társaságot. Éles tekintete a helyiség közepére szegeződött, ahol a kőpadlóba vágott, súlyos fa csapóajtó tátongott félig nyitva. A nedves karomnyomok közvetlenül a nyílás szélébe mélyedtek, s a tömény, fanyar gőz épp innen áramlott felfelé.
Borda óvatosan közelebb lépett, s csizmája orrával lassan feljebb billentette a korhadt deszkalapot. Odalentről tompa, kaparászó neszezés csapott fel a mélyből, ami azonnal dermedt csendre intett mindenkit. A veszedelmes bűz fészke ott rejtőzött a talpuk alatt.