A meder csendje

A patakmeder hűs árnyékában a levegő mintha megállt volna egy pillanatra. Az idős asszony, miután megkapaszkodott a lapos kőre, mélyen, szaggatottan vette a levegőt, és lassan felemelte a tekintetét. Arcán a fáradtság mellett valami halvány megkönnyebbülés is tükröződött. Bandi, aki még mindig szorosan mellette állt, óvatosan körbenézett, tekintete a magas falakon és a fák ágain járt, de a feszültség az ő vállairól is mintha egy kicsit engedett volna. A távoli országút felől semmiféle zaj nem szűrődött le, csak a szél susogása a fák lombozatában, ami idebent halk, megnyugtató morajlássá szelídült.
Borda a meder kanyarulata felé vette az irányt, és eltűnt egy pillanatra, majd halkan visszasomfordált, orrát a földhöz tapasztva, mintha valami titokzatos üzenetet olvasna a homokból. Végül egy öreg, kidőlt fa gyökereihez kucorodott, és figyelmesen kémlelte a környező bozótost, miközben fülei minden neszre rezdültek. Nem talált semmi fenyegetőt, csak az erdő megszokott, apró rezdüléseit.
Mirella lassan leült a puha homokba, a patakmeder „ölelő” falai között valami ősi nyugalmat érzett. Ez a hely, bár csupasz és kiszolgáltatottnak tűnt, mégis menedéket nyújtott. A felettük elsuhanó felhők árnyékot vetettek a mélyedésre, hol sötétebbre, hol világosabbra festve az agyagos falakat. Egy pillanatra, csak egy pillanatra, mintha elfeledhették volna a külvilág veszélyeit. Az öreg asszony szeme is lecsukódott, a csend és a hűvös levegő elringatta. Mirella tudta, ez a békés szünet csupán időleges, de ilyen pillanatokból táplálkozik az ember ereje a további úthoz. A csend beszélt hozzájuk, azt suttogva, hogy egyelőre rejtve vannak.