A csend súlya

Mirella figyelte, ahogy az idős asszony mellkasa egyenletesen emelkedik és süllyed, az álom jótékony fátyla mögé rejtve a gondjait. Bandi nem mozdult mellőle, tekintete továbbra is éber maradt, bár a korábbi rettegés halványabb árnyékává szelídült a hűs homok ölelésében. Borda, a kidőlt fa gyökereinél, időnként felkapta a fejét, sűrű szőrét megborzongatta a fák koronájából lecsorgó szellő. Még ő sem érezte a közvetlen veszélyt, csak azt az általános, lappangó fenyegetést, ami az árnyékban bujkált.
A patakmeder falai, mint két óvó kar, tartották őket, de a csend egy idő után mintha túl mélyre hatolt volna. Nem csupán a zajok hiánya volt, hanem egyfajta súlyos, nyomasztó üresség, ami lassan beszivárgott a bőrük alá. Mirella érezte, ahogy a kezdeti megkönnyebbülés lassan átadja a helyét egy újabbfajta feszültségnek. Ez nem a külső ellenség félelme volt, hanem a mozdulatlanság, a tehetetlenség fagyos érzése. A nap már magasabbra kúszott, a felhők is eloszlottak, és a közvetlen napsugár égetőbben kezdte melengetni a meder fenekét.
Az idős asszony halkan felsóhajtott, és kinyitotta ráncos szemét. Először zavartan pislogott, majd tekintete Mirellán állapodott meg. Egy szót sem szólt, de a tekintetében ott volt a kérdés: meddig maradhatnak még ebben az ideiglenes békében? Mirella fejében is ugyanez a gondolat motoszkált. A meder csendje, amely az imént még oly hívogatóan suttogott menedéket, most a továbbhaladás parancsát harsogta.
Bandi lassan felemelkedett, és egy apró kavicsot rúgott el maga elől. A mozdulat nem volt célzott, mégis jel volt. A testek elgémberedtek, a lelkek pedig nyugtalanná váltak. A pihenőnek vége. Eljött az idő, hogy ismét szembenézzenek az ismeretlennel.