A mechanikus gömb

A kőfolyosón áradó lágy meleg úgy ölelte körbe a didergő vándorokat, mint egy óvó takaró. Borda óvatosan lépkedett a párás kőlapokon, feszült tekintettel kémlelve az alacsony járat kanyarulatát. A falak mentén húzódó sárgaréz csövek egyre sűrűbb ritmusban kattogtak, ahogy a gyógyító gőz utat tört magának a távolabbi termek felé.
Az alagút egy tágasabb, kerek fülkében ért véget. A fülke közepén, egy finoman kimunkált bronzállványon tömör, mechanikus kőgolyó nyugodott. A gömb felületét hajszálvékony rézberakások és apró, csiszolt szimbólumok borították, melyek halk morajlással lassan forogni kezdtek, amint a forró pára elért a talapzathoz.
– Vigyázzatok! – suttogta riadtan az idős asszony, s szorosabban magához ölelte a felfrissített pemetefüvet. – Ez a szerkezet szabályozza a gőz útját.
Bandi megállt a gömb előtt, s reszkető ujjakkal lapozott egyet a kódexben. A sárgult lapokon pontosan ugyanolyan spirális minták rajzolódtak ki, mint amilyenek a forgó kőgolyó felületén csillogtak. A fiú nagyot nyelt, elfojtva a gyomrát szorító félelmet, majd lassan kinyújtotta a kezét a hűvös kő felé. Ahogy ujjaival megérintette a középső rovátkát, a szerkezet kattant egyet, s a járat mélyén felmorajlottak a rejtett reteszek.