A sókristályos pihenő

A halk kattanást követően a kőgolyó sárgaréz csíkjai borostyánsárga fénnyel gyúltak ki. A fal mélyéből érkező morajlás nem veszélyt hozott, hanem a fülke mögötti vastag kőlap lassan eltolódott, utat engedve a továbbhaladásnak. A feltáruló új járatból kellemes, fahéjjal és gyógynövényekkel átitatott meleg gőz áramlott ki, ami nyomban átmelengette a vándorok átázott ruháit.
Borda óvatosan lépett közelebb a réshez, nehéz szekercéjét kézben tartva, de a sűrű párán túl nem leselkedett rájuk veszély. Csupán egy tágas, szabályos kör alakú csarnok bontakozott ki a szemük előtt, amelynek falait csillogó sókristályok és rezes lemezek borították.
– Látjátok? A kódex útmutatása pontos volt – mosolyodott el Bandi, miközben óvatosan elcsomagolta a becses könyvet a köpenye alá. – A gőz elvezeti a meleget a teljes alsó járathoz.
Az idős asszony megkönnyebbülten sóhajtott fel, és megérintette a kristályos falat, ahonnan finom pára szivárgott. A meleg levegő és a gyógyító növények illata láthatóan visszahozta az erejét.
– Ha a mechanizmus működésbe lépett, a kamrák is melegedni kezdenek – jegyezte meg halkan az asszony. – Nem kell többé tartanunk a csontig hatoló hidegtől.
Bandi intett a társainak, s lassan beléptek a sókristályos csarnokba. A terem közepén egy apró, faragott kőpad állt, amely felett a mennyezetből aláfüggő rézcsövekből finom, illatos párafelhő ereszkedett le, pihenésre csábítva a fáradt utazókat.