A Lüktető Mélység

A levegő egyre súlyosabbá vált minden lépéssel, mintha maga a kőfal préselné össze őket. Az a halvány, alig észrevehető zúgás, amit Borda pillanatokkal ezelőtt érzett, most a csontjaikban rezonált, egy mély, torokhangú moraj a hegy gyomrából. Nem csupán hideg volt; ez a hideg ősi és átható, egészen a csontvelőig hatolt, az örök álmot ígérve.
Bandi, még mindig a botlása után szedte össze magát, szorosan átölelte a karját, fogai csattogtak, hiába próbálta megőrizni a kemény külsőt. „Ez már nem vicces!” – nyögte ki, hangja remegett a hidegtől és a feszültségtől.
Mirella, karjait összefonva, próbált némi tartást kölcsönözni magának, de még az ő elszánt tekintetében is megcsillant a bizonytalanság. „A hegy nem tréfál. Csak… sajátos a vendéglátása. Remélem, legalább ingyen van.”
Az idős asszony, aki eddig csendben, lehajtott fejjel botorkált, hirtelen megtorpant. Szemei, melyek eddig a semmibe bámultak, most élesen a körülöttük tornyosuló sötétségbe fúródtak. Egy halk sóhaj hagyta el ajkát, mintha valami rég elfeledett emléket hozott volna felszínre a mélység lehelete. A repedés itt tágult egy picit, és egy rövid, meredek lejtőhöz érkeztek, ahol a csillogó, fagyott cseppkövek még élesebben álltak ki a falból, mint pengék.
A levegő pedig… nos, a levegő lüktetett. Egy mély, szívverésszerű ritmus töltötte be a szűk járatot, ami mintha közvetlenül a szikla belsejéből fakadt volna. A fojtogató földszag egyre erőteljesebbé vált, már-már égett az orrukban. Még Borda is megfeszült, ahogy a pulzálás áthatolt rajta. A hegy élt, és most egyre hangosabban suttogott a fülükbe, egy olyan hívást, amire egyre nehezebb volt nemet mondani.