A szikla csiszolt csarnoka

Mirella nem az a fajta volt, aki sokáig tűrte a drámai csendet és a nyomasztó habozást. Egy határozott mozdulattal előrelépett, megragadta Bandi vállát, és óvatosan, de ellentmondást nem tűrően megindította lefelé a csúszós lejtőn. „Na, nem ácsorgunk itt, mint a szenteltvízre váró koldusok. A hegy morgásánál láttam én már dühösebb adószedőt is, az legalább pénzt is követelt” – jegyezte meg könnyedén, bár a szeme sarkából éberen figyelte a megdermedt idős asszonyt.
Borda csendes árnyékként haladt az élen, hatalmas vállával mintha magát a falat is visszanyomta volna, ha a járat túlságosan megszorította volna őket. A fagyos cseppkövek között átpréselve magukat a meredek ösvény hirtelen megszelídült. A szűk repedés meglepő hirtelenséggel nyílt ki előttük, és egy tágas, szabályos köralakú terembe jutottak.
A falak itt meglepően simára voltak csiszolva, mintha nem a természet vaktában végzett munkája, hanem óriási kezek szándékos faragása formálta volna a szikrát. A hegy lüktetése ebben a zárt térben felerősödött, de már nem fojtogató volt, hanem egyenletes és ritmikus, akár egy szunnyadó óriás szívverése. A terem közepén egy alacsony, megkopott kőpulpitus állt, rajta pontosan azzal a kanyargós jellel, amit a fenti oszlopon is láttak.
Bandi megállt, dörzsölte a könyökét, de a félelme lassan átadta a helyét a gyermeki kíváncsiságnak. „Ez meg mi a csuda?” – suttogta, mire Mirella közelebb lépett a kőhöz.
„Bármi is legyen, drágám, egy dolgot biztosan tud: jobb a huzat elleni védeleme, mint a legutóbbi fogadónak, ahol megszálltunk” – húzta mosolyra a száját Mirella, miközben ujjaival óvatosan megérintette a kőbe vésett mintázatot.