A Sötét Hasadék

A csapat a repedés szélén állt. Bandi, a türelmetlenség mintaképe, nem is várta meg a többieket. Egy elfojtott morgással, ami egyszerre volt felháborodás és elszántság, behúzta a fejét a szűk nyílásba. Alig volt ez több, mint egy hajszálvékony rés a sziklában, ami azonnal élesen lefelé kanyarodott. Borda, mint egy árnyék, szótlanul követte, széles vállai súrolták a hideg, nyirkos követ, miközben szemei éberen pásztázták a homályt, bármiféle azonnali fenyegetést keresve.
„Miért kell mindig az első lenni? Nem mintha bárki versenyt hirdetett volna!” – mordult Mirella az utánuk tátongó sötétségbe, mielőtt ő is belépett volna. Az idős asszony, akinek arca a fáradtságtól és a dühös vitától még barázdáltabbnak tűnt, csak megrázta a fejét. „A hegy nem várja meg, amíg eldöntjük, melyik út a szimpatikusabb. Csak a türelmetlenség jutott nekünk örökségül.”
A hasadékban a hideg fuvallat egyre metszőbbé vált, magával húzva a lefelé tartó ösvény minden morzsáját. Nem volt itt gőzölgő medence, csak a szikla szívéből áradó, csontig hatoló huzat, ami mintha egy sosem hallott dallamot suttogott volna. Ez volt a „Mélység Hívása”, nem egy hang, hanem egy érzés: az elnyelődő fény, a fojtogató súly, a feledés illata. Lábuk alatt a talaj egyre egyenetlenebbé vált, apró, éles szikladarabok törmeléke csikorgott. A falak nedvesen csillogtak, és néhol fagyott cseppkövek lógtak, mint éles fogak a sötétség szájában.
Bandi megbotlott. „Francba! Mégis mi a fenét keresünk itt? Ha ez a hegy csak szórakozik velünk, akkor én…” – A mondat félbemaradt, ahogy Borda egy pillanatra megállt, mintha valami távoli, ismeretlen rezonanciát érzékelt volna a mélység felől. A hideg fuvallat valóban egyre erősebbé vált, és a levegőben valami nehéz, földszagú, mégis fojtogató jelenlét vibrált. Mirella szeme összeszűkült. Ez nem csak egy egyszerű járat volt. A hegy nem egyszerűen utat mutatott, hanem kíméletlenül magába szippantotta őket. A döntés valóban megszületett, de a következmények még feltáratlanul vártak odalent, a mélység ölelésében.