A Mélység Hívása — új hang

Mirella élesen elengedte Bandi karját, aki azonnal a kőoszlop felé fordult. „Vagyis most a hegy azt várja, hogy beleugorjunk a sötétbe, mint valami vakondok?” – Bandi hangjában ott vibrált a türelmetlenség és a neheztelés. A düh, ami benne rejtőzött, bármelyik pillanatban kirobbanhatott. Borda mélyen megdörzsölte az állát, szemei a repedés és a plafon felé vezető halványabb jel között ingáztak. Nem szólt, de a merev testtartása elárulta, hogy ő sem nyugodt.
Az idős asszony sóhajtott. „A hegy türelmetlen. És azt hiszem, mi is azok vagyunk.” Kezét maga elé tartva, mintha óvni akarná őket a sietségtől, a lefelé mutató repedés felé lépett. „Ez a hívás, nem parancs. De ha tovább várnánk, azt hiszem, a hegy talán nem lesz már ilyen… udvarias.”
„Udvarias?” – Mirella hangja vékony volt, mint a jég. „Tudod, a hegyeknek szokásuk van udvariasan csapdákat állítani. Főleg, ha valami olyasmit akarnak, amit mi birtoklunk.” Szemével végigpásztázta a hideg légáramlat forrását, megérezve a mélység zord ígéretét. A gőzölgő sziklamedence után ez a hűs lehelet még fenyegetőbbnek tűnt.
„Jól van,” – Bandi már nem is várta Mirella engedélyét, egy lépést tett a repedés felé. „Akkor nézzük meg ezt a lyukat. De ha csak egy patkányfészek, akkor én kiáltom ki a hegynek, hogy a fenébe is, hagyjon békén minket a rejtélyeivel!”
Mirella bosszúsan bólintott, belenyugodva a szükségszerűségbe. „És senki nem megy egyedül.” Borda előre lépett, tekintetével pásztázta a mélységet. A repedés szélénél megálltak, a talpuk alatt puha por csikorgott. A hideg huzat most már élesebben cirógatta az arcukat, magával húzva őket a feltáratlan mélységbe. A hegy választása lefelé mutatott, és most már nem volt visszaút a döntés elől.