A hegy választása

A hirtelen csend majdnem olyan fülsüketítő volt, mint az előző zúgás. A hatalmas jel, kékes fényben maratva, élesen állt az oszlopon, néma kihívásként.
Bandi dühösen belerúgott egy laza kőbe. „Na, és ez most mit a fenét jelent?” – mordult fel. A türelmetlenség tapintható volt.
Borda mélyről jövő morgással reagált, megfeszült izmai készen álltak bármire.
Az idős asszony, kezét még mindig az oszlopon tartva, lassan végighúzta ujjait a fényjel kontúrján. „Ez nem beszél” – suttogta. „Ez mutatja az utat. A lehetséges utakat.”
Mirella összeszorított ajkakkal figyelte a jelet. A szimbólum egy stilizált hegyre hasonlított, amiből utak ágaztak szét. Egy vastagabb vonal lefelé mutatott, a terem kövezete felé. Egy másik, vékonyabb ág felfelé, a mennyezet homályába veszett. „Melyik az?” – kérdezte rekedten, dühét a rejtélyes jel felé fordítva. „Melyik az az út, amihez ez a hegy a szívét adja?”
Az idős asszony megrázta a fejét. „A hegy nem adja a szívét csak úgy. A hegy választ. És azt hiszem, most választott.” Visszahúzta kezét az oszlopról, és a vastagabb, lefelé mutató ágat követte a tekintetével, ami egy repedéshez vezetett a terem kövezetében. Onnan gyenge, hideg légáramlat szökkent fel, mintha egy föld alatti járat bejárata lenne.
Bandi felmordult, már indult is volna, de Mirella keze feltartóztatta. „Várj!” – mondta élesen. „Először nézzük meg, hová vezet ez a „választás”.” A jel egyértelmű iránymutatást adott. A hegy meghívta őket. De milyen áron? A terem csendje most már fenyegetőbbnek tűnt, mintha a hegy maga várná a döntésüket.