A körterem oszlopa

A zölden derengő fokok halkan roppantak a teher alatt, de a lépcsősor megbízhatóan tartotta a vándorokat. Ahogy egyre lejjebb ereszkedtek a hűvös mélységbe, a sziklafalak szűk íve lassan kitágult, s a párás sötétség helyét egy különös, tágas csarnok vette át.
– Ne szakadjunk el! – suttogta szaporán az idős asszony, s görbe botját védelmezőn Bandi elé tartotta.
Borda halk morgással lapult a nyomukban, füleit hátrafele csapva, minden idegszálával a falak möglött lakozó csendet kémlelve. A zöldes derengés itt már halványult, ám a terem közepén egy vaskos, magányos kőoszlop magasodott, amelynek repedéseiből halovány fény szivárgott.
Bandi feszülten állt meg az utolsó lépcsőfokon. Rövid, szaggatott lélegzettel szorította magához a térképet, amely váratlanul melegedni kezdett a kezében.
– Megmozdult a rajz... – nyögte ki fojtott hangon a fiú.
– Lépj közelebb! – biztatta az asszony, bár a saját térde is remegett. – A kő vár ránk.
Ahogy a kőoszlophoz értek, a térkép pereme aranyló fénnyel gyulladt ki, s a vésések az oszlop oldalán lassan életre keltek, új irányt mutatva a sötétségben.