A zölden derengő lépcsősor

A sziklafali átjáró szűk volt, mint egy kemence szája, s amint a csapat átpréselte magát a nyíláson, a gőzfüggöny hirtelen elmaradt mögöttük. A nedves forróságot csontszáraz, hűvös huzat váltotta fel, amely azonnal végigfújt a meleg sziklákhoz szokott vándorok hátán.
Bandi megremegett, s még szorosabban szorította magához a féltett térképet.
– Sötét van – suttogta fojtott, feszült hangon. – Mi van, ha ez csapda?
Borda halk mordulással lapult az idős asszony szoknyájához, füleit hátracsapva, minden izmával a fenyegető homályra figyelve. Az idős asszony óvatosan nyújtotta előre kopott botját, s finoman megkoppintotta a sima talajt.
– Ne félj, fiú! – mondta szaggatottan, bár a saját torka is kiszáradt. – A kövek szilárdak. Menjünk tovább!
Ahogy továbbbotorkáltak a kanyargós járatban, a folyosó hirtelen egy sziklanyereghez vezetett, ahonnan meredek, kézzel faragott lépcsőfokok ereszkedtek a mélybe. A lépcső szélét apró, halványan derengő gombatelepek szegélyezték, melegzöld fénnyel világítva meg az alant húzódó kőlapokat.
Bandi nagyot nyelt, s óvatosan rálépett az első fokra. A kő meg sem rezzent alatta, a sötétség pedig szelíden visszahúzódott az élénk fénypontok elől.