A falba vésett ösvény

Az oszlop felületén átsuhanó aranyló rovások vékony fénysugárrá nyúltak el, s mint egy láthatatlan mutatóujj, a körterem északi falára vetültek. A sima kőfelületen apró, szikrázó minták rajzolódtak ki, majd mély, fojtott gurgulázással megmozdult a szikla. Por és finom szemcséjű homok pergett le a mennyezetről, ahogy egy súlyos kőlap lassan bezökkent a fal mögötti résbe.
– Látod, Bandi? – suttogta az idős asszony, s botjával a kitáruló sötét nyílásra mutatott. – A kő nem hazudik annak, aki tisztességgel hordozza a jelet.
Bandi megkönnyebbülten sóhajtott fel, bár a tenyere még mindig izzadt a felhevült pergamentől. Kíváncsian lépett közelebb a feltáruló átjáróhoz, ahonnan friss, hűvös huzat csapott meg őket, eloszlatva a csarnok fojtogató páráját.
Borda halkan felmordult, s előrecsörtetve megszaglászta a küszöböt. Fülei éberen előremeredtek, de nem jelzett közvetlen veszélyt. Mirella ijedten húzódott a kutya árnyékába, szaporán szedve a levegőt, miközben tekintetével a sötét járat mélyét pásztázta. Nem bízott a kísérteties fényekben, de maradásra sem volt lehetőségük.
– Menjünk, mielőtt a kő úgy dönt, hogy visszazárul – vetette fel az asszony halkan, és határozottan átlépte a kőküszöböt. A kis csapat követve őt megindult az új, ismeretlen ösvényen.