A kormos kemence árnyéka

A füst fanyar szaga egyre erősebbé vált, ahogy a sárgás ködfátyol mögül lassan kibontakozott a szénégető kemence sötét, kupolaszerű alakja. Nem volt itt semmi meleg fogadtatás; a sár fogságából szabadulva csak a kormos, hideg téglafalak meredtek rájuk. Bandi dühösen taszította odébb a belógó, nyirkos ágakat, miközben a gyereket szorította magához.
– Ha ez a nagy menedék, akkor inkább maradtam volna a dögök között – mormogta fojtott, haragos hangon, miközben sárfoltos csizmájával belerúgott egy halom faszénmaradékba. – Itt megfagyunk, Mirella.
Az idős asszony sem rejtette véka alá a mérgét. Nedves kendőjét rángatva, szúrós szemmel méregette a sötét bejáratot, ahonnan a füst szivárgott.
– Ne morogj, te szerencsétlen! Örülj, hogy még lélegzel – sziszegte Bandinak, bár az ő hangjában is ott vibrált a kimerültségtől táplált düh. – De ha ez a füst az üldözőket is idecsalja, magam fojtalak meg ebben a mocsokban.
Borda, a hatalmas fekete kutya, vicsorítva fordult a sűrű köd felé. Alacsony, fenyegető morgása jelezte, hogy a távoli kutyák hangja talán halkult, de a veszély egyáltalán nem múlt el. Mirella dühösen intette le őket egyetlen éles kézmozdulattal, miközben a térképet a zsebébe süllyesztette. Nem volt ideje a siránkozásra; a kemence belsejét kellett ellenőriznie, mielőtt mindannyian összeomlanak a fáradtságtól. Lépteik nesztelenül kúsztak a kormos bejárat felé, miközben a mocsár fojtogató csendje újra rájuk nehezedett.