A füst ígéretével

Mirella szeme fürkészve siklott a nedves, gyűrött térképen, melynek pereme már elrongyolódott a sok használattól. Ujja egy homályos jelzésen állapodott meg, egy elmosódott folton, mely valami rejtekhelyet jelölt a mocsár mélyén, talán egy elhagyott szénégető kemencét, ahol menedéket találhatnak. Egy pillanatra felnézett, hogy a ködön át megpróbálja kivenni az irányt, majd határozottan bólintott.
– Arra – suttogta, alig hallhatóan, és az ujjával a sűrű párába mutatott. – Még nincs vége a gyaloglásnak, de ez a legbiztosabb. Tartsátok a tempót!
Bandi összeszorította az ajkát, még szorosabban tartva a kisfiút, aki most már a vállára hajtotta a fejét, és szelíden szuszogott. Az idős asszony mélyet sóhajtott, de szó nélkül követte Mirella minden mozdulatát, bízva a nő elszántságában. Borda a csapat előtt szaglászott, időnként felhorkant, jelezve, ha a talaj túl puha vagy egy láthatatlan árok rejtőzik a ködben. A távoli kutyaugatás mintha alábbhagyott volna egy rövid időre, de a feszültség továbbra is ott rezgett a levegőben, mint valami láthatatlan fenyegetés.
A vizenyős talaj szinte szívta a lábukat, minden lépés fáradságos volt. A bokrok és fák torz árnyékként meredeztek a ködben, mintha mozgó alakok lennének, és minden neszre összerezzentek. Mirella érezte, ahogy a hideg, nyirkos levegő lassan áthatol a ruháján, de nem hagyta, hogy ez megtörje. A kisfiú biztonsága, a csapat túlélése fontosabb volt minden személyes kényelmetlenségnél. Lassan, de biztosan haladtak előre, a szénégető kemence felé, mely reményeik szerint igazi menedéket nyújthat az üldözők elől.
Ahogy haladtak, a sűrű köd egyre jobban eltakarta a tájat. Mirella orrát finom, fanyar füstszag csapta meg, ami alig volt érezhető, de mégis reményt keltett benne. Talán nincsenek messze. A csapat feszülten, de egyre nagyobb elszántsággal lépdelt, tudva, hogy minden megtett méter egy lépés a biztonság felé.