A rejtek felé

Mirella óvatosan, lassan emelte lábát az első, mohos kőre. A víz hideg volt és iszapos, de a kő stabilan tartott. Lépésről lépésre haladt előre, minden mozdulatát gondosan megfontolva, miközben a sűrű köd szinte magába nyelte a körülöttük lévő világot. A levegő nehéz volt és páradús, minden hangot tompítva, de a távoli kutyaugatás mégis élesen átszűrődött rajta, emlékeztetve őket az őket fenyegető veszélyre.
Mögötte Bandi próbálta tartani a tempót, a kisfiúval a karján, aki most már egészen csendben volt, a félelemtől megbénulva. Az idős asszony szorosan követte, Mirella köpenyébe kapaszkodva, mintha az utolsó szalmaszálba, ami összeköti a biztonsággal. Borda, a hűséges eb, a csapat körül sürgölődött, orrát a víztükörhöz szorítva, mintha a láthatatlan áramlatokat is érzékelné, jelezve a biztonságosabb utat.
A gázló kövei csúszósak voltak és egyenetlenek, de Mirella figyelt minden apró rezdülésre, minden zörgésre és csobbanásra. A köd alig engedte, hogy a következő lépését előre lássa, de a tapasztalata és ösztöne vezette. Végre elérték az árok túlpartját, ahol a talaj újra némileg szilárdabbnak tűnt, bár még mindig vizenyős volt, és a növényzet is sűrűbben vette körül őket.
Egy pillanatra megálltak, hogy levegőhöz jussanak. A kisfiú halkan felsóhajtott, Bandi elengedte a térképet, és megkönnyebbülten nézett Mirellára. Az idős asszony is eleresztette a köpeny szegélyét, reszkető kezeit összedörzsölte. Még nem voltak biztonságban, a tiszttartó emberei talán még mindig a közelben ólálkodtak, de legalább az ingovány legnehezebb szakaszán túljutottak. A köd továbbra is vastagon ült a tájon, de Mirella már a következő rejtekhelyet kereste a térképen.