A Kormos Kemence Mélyén

Mirella, annyira dühös volt a körülmények miatt, hogy alig érezte a hideget, elsőként lépett be a kemence torkába. A kormos nyílás valóságos szájként tátongott előtte, elnyelve a ködös, szürke fényt. Bent a levegő nehéz volt, áporodott szénpor és fanyar füst keveréke lebegett, ami még a kintinél is elviselhetetlenebbnek tűnt. A falak hidegek voltak, csupaszok, csak a korom borította be őket vastagon, mintha az éjszaka minden sötétsége ide gyűlt volna össze. A menedék, amiről álmodtak, csupán egy hatalmas, fekete üreg volt.
Bandi, a gyereket még mindig szorítva, vonakodva követte Mirellát. A tekintete a földet súrolta, láthatóan kényszerítve magát minden egyes lépésre.
– Hát ez a ti kényelmes pihenőhelyetek – hörögte a füsttől fojtott hangon, és közelebb húzta a gyereket, aki apró köhögő rohamot kapott. – Inkább a farkasok…
Az idős asszony dühödten legyintett, szemei villogtak a sötétben.
– Maradj csendben, te szerencsétlen – sziszegte, de ő is a sálját húzta feljebb az orráig. – A fene egye meg, ez még a mocsárnál is büdösebb! Mirella, van itt valami, ami legalább száraz?
Mirella körbejárt, keze végigsimított a hideg, kormos falon. Nem volt itt más, csak az üresség és a bűz. A kemence belseje nem kínált semmiféle rejteket, csupán a szélvédelmet, ami a huzatos bejárat miatt még az is kérdéses volt. A füstölő, izzó parázs rég kihunyt, csak a szaga maradt meg.
Borda, aki Mirella mögött lépett be, egyszerre mérgesen és tanácstalanul morgott, fejét lehajtva méregette a sötét, csendes teret. Az ő torkából érkező mély hang sokkal fenyegetőbben csengett a kemence visszhangzó ürességében, mint a mocsárban. Mirella érezte, ahogy a remény apró szikrái is kihunynak benne. A kemence nem a menekülés helye volt, hanem a kétségbeesés újabb állomása, ahol a feszültség még élesebben metszett beléjük. Aztán valami apró rezdülést érzékelt a korom vastag rétege alatt. Valami nem stimmelt a kemence aljával.