A kőkereszt kanyarulatában

A kőkereszt mohás talpazata mellett egy szedett-vedett gúnyájú libapásztor fiúcska didergett, kopott kosarába kapaszkodva. A nyitott töltésen átcsapó reggeli szél alig kegyelmezett a vékony vászoningnek, s a gyerek vágyakozva nézte a zörgő szekeret.
Mirella mozdulata villámgyors volt: a bak alatti ládából előhalászott egy fél cipót meg egy durva, de meleg gyapjútakarót, amit még a szegénytelep szélén kapott cserébe némi szárított teáért.
– Nesze, öcsém, kanyarítsd magadra, mielőtt még jégcsappá fagysz! – kiáltotta oda neki halk, de meleg hangon, s a csomag pontosan a fiú lába elé huppant a porba.
A gyerek ámulva kapta fel a meleg holmit, de a szekér már nem állt meg. Borda biztos kézzel irányította a lovakat a kőkereszttől jobbra kanyarodó dűlőútra, ahol a puhább földes nyomvonal végre tompította az abroncsok éles csikorgását.
– A vásártér már nincs messze – jegyezte meg Borda fojtott, rekedtes hangon, miközben a fasor mögül felbukkanó tetőket kémlelte. – A töltésen messzire hallatszott a szekér, de a gyümölcsösök között elnyel minket a kocsik zsongása.
Mirella elégedetten igazította meg a ruháját. A távolban már felsejlettek a vásáros sátrak csúcsai és a felszálló kéményfüstök, egy mozgalmas nap ígéretével.