A kőkapu rejtélye

A kőhíd enyhén megremegett Borda lépte alatt, ahogy a mélységből áradó zengő vibrálás átjárta a sziklatömböket. A férfi óvatosan, megfeszített izmokkal haladt előre, majd a túloldalra érve szótlanul hátraintett a többieknek: a perem szilárdan tartott.
– Ne nézz le, fiam! – sziszegte az idős asszony, miközben szorosan Bandi ruhájának ujjába kapaszkodva lépett a keskeny hídra.
Bandi feszülten nyelt egyet, de a tekintete mégis leszaladt a tátongó mélységbe. Odalent az izzó, borostyánsárga patakok lassú lüktetéssel keringtek, mintha a hegy mélyén lapuló óriási szív erei lennének. A fiú térde meg-megbicsaklott a fojtogató látványtól, de az asszony sürgető szorítása végül átsegítette a túlpartra.
Mirella utolsóként lépett át a szakadék felett. Figyelmét nem a mélység, hanem a faragott kőkapu ragadta meg. A nehéz kőlap közepén hűvösen sötétlett a jól ismert borostyán szimbólum mélyedése, ám a vésés vájata még üresen tátongott.
– Itt a nyomvonal – mutatott Borda a kapu melletti kővájatra, amelybe a fal mentén futó vékony csatornák futottak össze.
Mirella odalépett, s egy határozott mozdulattal elfordította a vájat szélén álló apró kőreteszt. Az aranyló folyadék azonnal bezúdult a kapu szimbólumába, s a nehéz kőajtó mély morgással emelkedni kezdett.