Az aranyló szakadék

A lépcsőfokok keskenyek és hűvösek voltak, amint egymás után ereszkedtek lefelé a sötétségbe. A mennyezet aranyló fényrajza lassan elhalványult a fejük felett, de a mélységből áradó halk, zengő dallam tovább kalauzolta őket. Borda haladt elöl, magabiztos, nehéz lépteivel szinte tapintotta a levegőt, míg Bandi szorosan a nyomában igyekezett, nehogy lemaradjon a lejtő kanyarulataiban.
– Vigyázzatok a lépteitekre, a kő itt meglehetősen síkos – figyelmeztetett az idős asszony, miközben fél kézzel a falnak támaszkodott.
Néhány percnyi ereszkedés után a szűk garádics hirtelen kiszélesedett. A csapat egy tágas, természetes sziklaerkélyen találta magát, amely egy hatalmas, mélybe nyúló szakadék fölé magasodott. A szakadék aljáról halvány, borostyánsárga derengés sugárzott fel, és a sziklafalakba vájt, vékony csatornákban apró, izzó folyadékpatakok csörgedeztek – pontosan úgy, ahogyan azt a fenti kupola térképe kirajzolta.
– Úgy tűnik, a térkép nem rajzolt hiába – intett Mirella a szakadék túloldalán álló, faragott kapu felé. A kapuhoz csupán egyetlen, keskeny kőhíd vezetett át a tátongó mélység felett. – Borda, komám, nézzük meg, hogy ez az ősi híd elbír-e egy ilyen tisztességes társaságot!
Borda egyetlen bólintással válaszolt, majd óvatosan a hídra lépett, miközben a hegy mélyéből felhangzó zengés egyre erősebben lüktetett.