A kisfiú jussa

– Ezt a ritka balzsamot még a császári patikáriusok is megirigyelnék, tekintetes uram – lépet közelebb Mirella, miközben bájitalos mosollyal nyújtotta át a fűzfából faragott tégelyt. A hangja mézesmázos volt, de tekintetében ott ólálkodott az éber feszültség. Borda fenyegetően megfeszült izmokkal törte át a tömeget, és halk morgással állt meg a tiszttartó kényeskedő csizmája mellett.
A gőgös hivatalnok gyanakodva szagolt bele a mentás lisztpépbe, ám a térdét gyötrő nyilallás és Borda villanó szemfoga gyorsan eloszlatta a kételyeit. Nem volt kedve akadékoskodni egy ekkora fenevaddal a háta mögött.
– Ezüstöt kapsz érte, asszony, de ha nem használ, kerestetni foglak! – horkant fel, és már csúsztatott is két csillogó érmét Mirella tenyerébe.
– A szentek vigyázzák a léptét! – felelte maró alázattal Mirella, majd gyorsan megperdült. Nem szándékozott megvárni, amíg a kútvízzel kevert liszt kiszárad a tiszttartó bőréen.
A vásári forgatag szélén, egy dőlt kordé árnyékában megriadtan lapult egy rongyos suhanc. Didergő kezeit vékony ingébe rejtve figyelte az urakat. Mirella lelassította lépteit, és míg Borda eltakarta őket a kíváncsi tekintetek elől, a csalással szerzett ezüstöket tétovázás nélkül a fiú markába nyomta.
– Egyél valamit, kölyök, és tűnj el a szemek elől – suttogta gyengéden.
A suhanc szeme tágra nyílt a csodálkozástól, majd némán köddé vált a ponyvák között. Mirella Borda felé intett. A vásárváros szigorú ellenőrzőpontja már alig néhány lépésre magasodott előttük, ahol a fegyveres őrök gyanakvóan kémlelték a közeledőket.