A kidőlt tölgy titka

A várfal tövében húzódó bozótos sűrűjében olykor még a csillagos égbolt is eltűnt, de ez most pont kapóra jött. Mirella szeme már hozzászokott a sötéthez, így a hamuba rajzolt, halványan élő emlékű térkép részleteit is egyre tisztábban látta maga előtt. Egy öreg, kidőlt fa gyökereire, majd egy mohás sziklaalakzatra emlékezett, mint tájékozódási pontokra.
Borda előtte haladt, minden lépését gondosan megválasztva, nehogy gally reccsenjen a csizmája alatt. Bandi Mirella mögött igyekezett utánozni mozdulatait, apró, óvatos léptekkel, mint egy árnyék. A hideg továbbra is velük tartott, de a remény melege egyre erősebben fűtötte a lelküket, ahogy közeledtek a rejtekhely felé. A várból olykor elhallatszó kutyaugatás vagy egy-egy távoli kiáltás csak még óvatosabbá tette őket.
Végül Mirella megpillantott egy különös alakzatot a félhomályban. Egy hatalmas, kettétört tölgyfa törzse hevert a földön, gyökerei égnek meredtek, mintha utolsó erejével próbálna még megkapaszkodni. Pontosan illeszkedett az idős asszony leírásához. Mellette, a fagyos földbe vájt mélyedésben, alig észrevehetően tátongott egy alagút bejárata, amelyet száraz levelek és gallyak takartak.
Borda odaintett, arcán elégedett mosoly suhant át, ami még a sötétben is látszott. Óvatosan félretolta a takaróanyagot, felfedve egy szűk nyílást, melyben mély sötétség uralkodott. A hideg, nedves föld szaga áradt fel belőle, de Mirella és Bandi számára ez a szag most a biztonságot jelentette. A kerítésen való átjutás csak az első lépés volt, most jött a neheze: csendesen bejutni a föld alatti rejtekbe, anélkül, hogy az éjszaka bármely őre felfigyelne rájuk.