A kékfényű alagút küszöbén

A rövid, frissítő pihenő hamar visszahozta az erőt a vándorok fáradt tagjaiba. A csarnok párás melege kioldotta az izmaikból a feszültséget, s még az idős asszony sántítása is lényegesen enyhült, ahogy elégedett sóhajjal felállt a simára csiszolt kőlapról.
– Mintha tíz évet fiatalodtam volna ebben a gőzben – mondta az asszony mosolyogva, miközben bütykös botjára támaszkodva megigazította a kendőjét.
Borda nagyot nyújtózott, majd alaposan megrázta fekete bundáját, szétpermetezve a szőrére tapadt apró vízcseppeket. Bandi gyorsan megigazította a vállán a tarisznyát, s kíváncsi tekintetét a csarnok túlsó felén nyíló átjáróra szegezte. A falak mentén végigfutó kékes derengés ott lágyan pulzált, mintha hívogatóan mutatná számukra a továbbhaladás irányát.
– A forrás melege újjáélesztett minket, de az út nem érhet itt véget – jegyezte meg Mirella, s elindult a kékesen izzó alagút felé, a társaság pedig nyomban követte.
A csarnok kellemes nyugalmát maguk mögött hagyva beléptek az új átjáróba. Ahogy haladtak a folyosó selymes fényében, a kövezet hirtelen átváltott egy finoman csiszolt kőlapsorra. Nem kellett sokat menniük: a járat közepén egy sárgaréz oszlop magasodott, melynek oldalán újabb ismeretlen rúnák csillantak meg.