A selymes forrás csarnoka

A nehéz tölgyfa szárnyak lassan befelé tárultak, s a feltáruló résen át simogató, langyos, párás levegő csapott ki az alagútba. Odabent nem dohos pinceszag vagy hűvös huzat fogadta őket, hanem gyógyító ásványok kellemes illatát hordozó gőz. Borda füle azonnal megrebbent, majd kíváncsian előredugta fekete orrát, beleszimatolva a meleg levegőbe.
– No, hát ez aztán nem egy szokványos vártömlöc – jegyezte meg Mirella halkan, mosolyogva, miközben óvatosan betette a lábát a tágas helyiségbe. A padlózatot simára csiszolt kőlapok borították, melyek kellemes meleget árasztottak a csizmatalpakon keresztül.
A csarnok közepén, finoman megmunkált kőkáva peremén egy meleg vizes forrás törte meg a csendet. A kékesen derengő rúnák fénye a víz tükrében sokszorozódott meg, s békés, hullámzó mintákat rajzolt a boltozatos mennyezetre. Bandi kíváncsian lépett a medence széléhez, és ujjait óvatosan a selymes vízbe merítette.
– Teljesen tiszta és kellemesen meleg! – kurjantott fel halkan a fiú, s arca azonnal felderült a fárasztó út után. Az idős asszony megelégedetten bólintott, botjára támaszkodva pihentette meg fáradt tagjait.
A csapat végre megpihenhetett. Borda a meleg kőlapokra heveredett, elégedett horkantással hajtva fejét a mancsaira, míg a társaság körbeülte a csodás forrást.