A feltáruló tölgykapu

A kékes rúnák lágy, ritmikus fénnyel világították meg a kanyargó alagutat. Borda halkan felmordult, ahogy a léptek zaja visszahangzott a simára csiszolt kőfalak között, de Mirella egyetlen nyugtató kézmozdulattal csillapította a hatalmas fekete kutyát. Bandi feszülten méregette a falba vésett mintákat, próbálva kitalálni, milyen szerkezet mozgathatja a lent derengő fényeket.
A folyosó hamarosan szélesebbé vált, s a kanyarulat mögött egy tekintélyes méretű, sárgaréz oszlop magasodott. Az oszlop törzséből egy finoman megmunkált réznyelv nyúlt ki, rajta elmosódott, ám mégis felismerhető szimbólumokkal. Az idős asszony lépett legközelebb, s óvatosan végighúzta száraz ujjait a véseteken.
– Nem elvarázsolt ez, csak okosan megépített – kuncogott halkan a néni, miközben botjával gépiesen kocogtatott meg három egymás alatti rézgyűrűt.
A rézoszlop mély, kattanó hang kíséretében elfordult, s a padlóból egy lefelé vezető, finom aranyfénnyel megvilágított lépcsősor tárult fel. A lépcső alján a kékes derengés újfent felerősödött: a folyosó végén egy hatalmas, vasalt tölgyfa ajtó zárta el az utat. Az idős asszony habozás nélkül a megerősített zárszerkezetre helyezte a kezét, s a kerekeket forgatva pillanatok alatt megfejtette a bonyolult retesz trükkjét. A nehéz szárnyak halk szisszenéssel engedtek a nyomásnak.