A pulzáló ívek mögött

A kút finom gőze kellemes borulattal vonta be a csarnok falait, s a rövid pihenő nyújtotta meleget hamar felváltotta az újabb feladat izgalma. Bandi óvatosan merített a tiszta vizű forrásból, megtörölte melegedő arcát, majd a terem túloldalán derengő kékes fény felé pillantott.
– Ez az átjáró aligha vár meg minket – motyogta halkan, feszülten méregetve a sötét kapuívet.
Borda halk mördüléssel kászálódott fel a fűtött kőpadlóról. Fekete bundáját megrázva lépkedett Mirella mellett, orrát magasba emelve szimatolta a folyosóról szivárgó hűvösebb, ismeretlen levegőt. Az idős asszony az emelvény rézcsíkjairól a fal mentén futó újabb vájatokra terelte a figyelmét.
– A kék derengés nem veszélyt jelez, hanem utat mutat – jegyezte meg csendesen, s botjára támaszkodva a nyílás felé lépett. – Nézzétek az ívek szegélyét!
Az alagút bejáratát finoman megmunkált jelek díszítették, melyek ritmikus lüktetéssel világítottak a homályban. Mirella nem teketóriázott tovább: határozott léptekkel indult meg előre, míg Borda szorosan az oldalán vigyázta minden mozdulatát. A csapat lassan belépett a kékesen derengő átjáróba, maguk mögött hagyva a csarnok békés nyugalmát.