Az aranyfényű pihenő

A csarnokba érve a levegő meglepően finom, meleg huzattal fogadta őket, mintha a mélyben rejtőző falak maguk is lélegeznének. Ahogy a csapat utolsó tagja is lelépett az alsó lépcsőfokról, a felülről vezető kőlapok halk, ritmikus ketyegéssel visszatolódtak a helyükre. Borda megállt egy pillanatra, hátrapillantott a záródó résre, majd egy elégedett horkantással megrázta a szőrét – a gépezet olajozott suttogása semmiféle veszélyt nem sejtetett.
– No, a visszautat egy időre elrejtette a kőpadló – mondta Bandi felnevetve, s kíváncsian lépdelt a csarnok közepe felé. – De legalább nem kell attól tartanunk, hogy a hátunk mögül tör ránk a hideg!
A terem közepén egy széles, alacsony kőemelvény állt, amelynek polírozott lapján halvány rézberakások rajzoltak ki tekergő mintákat. Mirella lépett közelebb elsőként, óvatos reménnyel s egyben lágy mosollyal szemlélve a gondos mestermunkát. Az idős asszony követte őt, s ujjait végighúzta a finoman megmunkált rézcsíkokon. A kontaktusra a kő lapja halk sziszszenéssel kinyílt, s a mélyéből kristálytiszta, meleg vizű forrás szökött a magasba egy apró rézkupola közepén.
– Úgy tűnik, az építők nemcsak fejtörőkkel, de pihenőhellyel is készültek a vándoroknak – jegyezte meg az idős asszony derűsen. Borda elégedetten telepedett le a kellemesen fűtött kőpadlóra, miközben a csapat már a csarnok túloldalán derengő újabb átjárót figyelte.