A kékes fény hívása

A kőjárat bejárata mögött a sötétség szinte tapintható volt, mintha az erdő maga nyelte volna el a külvilág minden fényét. A levegő hidegebbé vált, és a föld szaga erősebben ütötte meg orrukat, mint odakint, de Mirella szeme már hozzászokott a félhomályhoz. Borda óvatosan, de határozottan követte, kezében egy faklya, melynek remegő lángja alig bírt a sötétséggel. A kis kutya izgatottan szaglászott, apró mancsainak neszét elnyelte a huzat suttogása.
Ahogy mélyebbre merültek, a kőfalak egyre szűkebbé váltak, és néhol alig tudták elkerülni, hogy ne súrolják vállukat a mohás, nyirkos felületen. A szellő, mely idáig vezette őket, most már szinte hangosan fütyült a járat tekervényei között, dallamot formálva a csöndben. Bandi megpróbált megfejteni valami titkot a hangokból, de az idős asszony csak reménykedve fogta Mirella karját, bízva a nő ösztöneiben.
A járat fokozatosan lejtett, és a talaj egyre egyenetlenebbé vált. Hirtelen egy éles kanyar után a huzat mintha megváltoztatta volna az irányát, és egy halvány, kékesfehér fénypont jelent meg a távolban. Olyan volt, mintha valamilyen különös, mélyben rejlő fényforrás pislákolt volna a kőfalak között, vagy talán a felszínről szűrődött volna be valahol egy apró repedésen keresztül.
Mirella lassított, szemeivel fürkészve az ismeretlen ragyogást. – Nézzétek! – suttogta, hangjában a kíváncsiság és az óvatosság keveredett. – A szellő ide vezetett minket. Kékes fény… Mit gondoltok, mi lehet az?
Borda előrelépett, pajzsként védve a csapatot, miközben tekintetével felmérte a terepet. A kis kutya felélénkült, és rövid vakkantással jelezte, hogy ő is megérez valamit a fényből sugárzó, furcsa, mégis megnyugtató energiából. Bandi és az idős asszony arcán is megjelent a remény, ahogy a halvány fény felé fordultak, mely egy újabb titkot ígért a sötét mélységben.