A kéken izzó út

A csapat egyre mélyebbre hatolt a spirálisan tekergőző folyosón. A kékes fény, ami korábban hívogatóan pulzált, most mintha árnyékokat táncoltatott volna a falakon, rejtélyes formákat festve a mohafényes felületekre. A levegő súlyosabbá vált, vastagabb lett a nedves föld és valami ősi, megmagyarázhatatlan illat keverékétől, mintha elfeledett idők lehelete szállt volna fel a mélységből. A lüktetés, mely eleinte távoli dobogás volt, most már mélyen a csontjaikban rezonált, lassú, ritmikus ütemként, ami furcsamód a saját szívverésükkel olvadt össze.
Bandi, a benne rejlő feszültség ellenére is, lelkesen kémlelte a mohafény és a kék ragyogás alkotta mintákat. „Mintha a hegy énekelne!” – suttogta, hangja elvész a mélység visszhangjában. Az idős asszony, kezét Borda karjába fonva, apró, óvatos léptekkel haladt, de szemei szélesre nyíltak, próbálva befogadni az ismeretlen látványt. A suttogás, amit eddig csak sejtelmes morajlásnak hallottak, most már kivehetőbbé vált, mintha ezernyi apró hang beszélgetett volna körülöttük, érthetetlen szavakat szőve a levegőbe.
Borda szorosan Mirella mögött haladt, tekintete élesen pásztázta a kanyarokat, a sziklafalak apró repedéseit, mintha bármely pillanatban egy láthatatlan veszéllyel számolna. Ösztönei, melyek sosem csalták meg, most is feszülten jelezték, hogy bár a hely gyönyörű, a mélység tartogat meglepetéseket. Mirella érezte a feszültséget a levegőben, a csapat minden tagjának belső küzdelmét, de a kíváncsiság és a céltudatosság erősebb volt benne. A lépten-nyomon felbukkanó mohafényes foltok mintha utat mutattak volna.
A spirál egyre szűkebb lett, majd váratlanul egy szélesebb, kupolaszerű csarnokba torkollott. Itt a kékes fény egyenletesebbé vált, a falak simábbak voltak, mintha nem is természetes erózió, hanem egy réges-régi, elfeledett kéz formálta volna őket. A csarnok közepén, a mohafényes falak ölelésében, egy hatalmas, fekete kőtömb állt. Felszínén bonyolult, spirális minták tekergőztek, pontosan olyanok, mint az átjáró, amin ők is érkeztek. A pulzálás innen eredt, és a suttogás is felerősödött, mintha a kőtömb magából a hegy szívéből hozná fel a titkokat.
Mirella megállt, tekintete a kőtömbön. Érezte, hogy ez nem csupán egy szikla, hanem a hegy egyfajta élő relikviája, egy kapocs a mélység és a felszín között. „Ide vezetett az út” – gondolta, hangtalanul. A kőtömb felé indult, a többiek pedig óvatosan követték, szívükben a félelem és a felfedezés izgalmának különös elegyével. Az utazás most érte el az első igazi állomását, ahol a hegy, úgy tűnt, készen állt arra, hogy felfedje egy újabb titkát.