A lüktető átjáró

A kőlap egyre mélyebbre süllyedt, egy függőleges aknát tárva fel, melynek falait a kékes fény lágyan megvilágította, jelezve, hogy az alagút a hegy gyomrába vezet. A mély, búgó hang most már a csapat minden tagjának a mellkasában is érezhetővé vált, egy ősi szívverésként lüktetett a föld alatt. Az idős asszony szeme elkerekedett a csodálattól, és óvatosan Borda kezére szorította a sajátját, de tekintetében a kíváncsiság felülmúlta a félelmet.
Bandi, aki eddig is a remény embere volt, most lelkesen Mirellára nézett. „Ez aztán a kapu!” – suttogta, alig hallhatóan, de arcán ragyogott a kalandvágy. Borda csendben, de éberen követte Mirella minden mozdulatát. Védelmező tekintete a mélyedés és a körülöttük lévő terek között váltakozott, mintha bármikor felkészült volna egy váratlan fordulat elhárítására.
Mirella egy pillanatig habozott, de csak azért, hogy felmérje a helyzetet. A kékes fény hívogatóan pulzált, nem tűnt veszélyesnek, inkább egyfajta, eddig ismeretlen tudás ígéretét hordozta. A levegő is melegebb lett, édes, földes illatot hozva fel a mélységből. Előre lépett a nyitott kőlap pereméhez, és letekintett az alatta elterülő, kéken világító mélységbe.
Az akna nem volt meredek zuhanás, hanem egy enyhén lejtős, spirálisan tekergőző folyosó kezdetét jelezte, amely mélyebbre vezetett a hegy szívébe. A falakat itt is finom mohafényfoltok tarkították, amelyek a kék ragyogással keveredve valami egészen különleges, elvarázsolt hangulatot teremtettek. „Előre!” – mondta Mirella, hangjában határozottság és izgatottság csengett, és óvatosan leereszkedett az első lépcsőfokra.
Bandi követte őt, szinte táncra perdülve a lelkesedéstől. Az idős asszony Borda segítségével, egyenletesen és biztosan indult el lefelé. A csapat egyre mélyebbre hatolt a hegybe, ahol a pulzálás és a titokzatos suttogás most már a lelkükkel is összeolvadt. Tudták, hogy az oltár titka nemcsak egy új utat nyitott meg, hanem egy egész világot, amely csak arra várt, hogy felfedezzék.