A kék derengésű sziklaerkély

A szűk kőfolyosón hűvös, friss levegő áramlott szembe velük, ami gyorsan eloszlatta a korábbi fülledt párát. Borda haladt legelöl, magabiztos léptekkel mérve ki a távolságot a simára csiszolt kőlapokon, miközben fülei éberen forgóztak a csendben. Az idős asszony botja ritmikusan koppant a talajon, s tekintetével a falba vésett, alig látható vájatokat követte.
– Nem egyszerű járat ez – jegyezte meg derűs, halk hangon az asszony, ahogy tenyerét a fal sima felületére fektette. – Nézzétek csak! Valakik gondosan megmunkálták ezt a sziklát, hogy ne tévedjen el az, aki idáig eljut.
Bandi közelebb lépett a falhoz, s amint ujjaival megérintette a kőbe vájt mélyedéseket, apró, szikrázó porszemcsék váltak le a szikláról. A rovások ezúttal nem aranylóan, hanem szelíd, kékes derengéssel reagáltak az érintésre, derengő fénnyel világítva meg az előttük álló szakaszt.
A folyosó hamarosan szélesedni kezdett, és egy enyhe lejtő után egy tágas sziklaerkélyre vezette őket. Odalentről a kőfalak természetes halk duruzsolása hallatszott, s a tér túlsó oldalán egy széles, természetes kőhíd rajzolódott ki. Borda a szirt szélén megállva elégedetten csóválta a farkát, jelezve, hogy az út teljesen biztonságos, és a csapat bizakodva lépett tovább a híd felé.