Séta a sziklába vájt hídon

A természetes kőhíd meglepően szilárdnak bizonyult a lábuk alatt, mintha maga a hegy formálta volna ilyen biztonságosra a vállalkozó szellemű vándorok kedvéért. Borda magabiztosan, halkan lihegve haladt az élen, orrával a friss, hűs levegőáramlatot követve. A mélységből felszálló finom, kékes pára kellemesen hűsítette az arcukat, s a falakról visszatükröződő derengés éppen elegendő fényt biztosított ahhoz, hogy minden lépésük kiszámítható legyen.
– Még a végén megkedvelem ezt a föld alatti sétát – jegyezte meg Bandi halkan, miközben ámulva nézett le a kőhíd széléről. Odalent apró, szikrázó kőmozaikok csillogtak a homályban, mintha egy elfeledett világ fényei derengtek volna a mélyben.
Az idős asszony derűsen csóválta a fejét, s botjára támaszkodva könnyedén tartotta a lépést. – Ne kapkodj, fiam, a hegy gyomra mindig rejt meglepetéseket! De amíg ilyen szelíd fény mutatja az utat, nincs okunk az aggodalomra.
Ahogy átértek a kőhíd túlsó oldalára, a sziklafalban egy tágas, íves kapunyílás tárult fel előttük. A kékes rovások itt sűrűbbé váltak, s szinte ritmikusan pulzáltak, ahogy a társaság közeledett. Mirella elégedetten simította meg Borda fejét, miközben a hűvös, tiszta levegőjű járat egyre beljebb hívogatta őket.