A kaparászás útvesztője

A gerendán való átkelés után a barlang levegője mintha még sűrűbb lett volna, a füst szinte haraphatóvá vált. A mélységből feltörő neszek pedig már nem csupán távoli dobhártya-rezgető morajként, hanem valami egészen konkrét, idegtépő kaparászásként is jelentkeztek. Mintha egy hatalmas, láthatatlan állat élezné karmait a sziklák oldalán, vagy éppen utat törne magának. Bandi szemei tágra nyíltak, és egy halk nyögés szökött ki a torkán, amit Borda egy szigorú pillantással fojtott el. Az Idős Asszony csak a fogát szívta, de a csendje még a szitkozódásánál is félelmetesebb volt.
Borda, aki sosem vesztegette az időt felesleges lamentálásra, a fáklya fényénél kutatott tovább. A sziklafalon, alig észrevehetően, halvány, kopott nyomokat fedezett fel, mintha valakik – vagy valamik – épp előttük haladtak volna ezen a füstös úton. A hideg huzat, ami eddig csak kellemetlen volt, most már metsző szélként süvített el mellettük, magával hozva a mélység fagyos leheletét és a szúrós füst szagát, ami a fáklya lángját is megtépázta.
„Menjünk” – mondta Borda, hangja alig hallatszott a zajban. Egy keskeny sziklahasadék nyílt meg előttük, mely még a korábbi járatoknál is sötétebbnek tűnt. A fáklya alig érte el a bejárat két oldalát, a mélység pedig, ahová a járat vezetett, feneketlennek tetszett. Mirella érezte, ahogy a vérnyomása emelkedik, de tudta, hogy megállni végzetes hiba lenne. A túlélés most azon múlott, hogy képesek-e szembeszállni a bennük munkáló félelemmel.
A kaparászás a hasadékból jött, egyre hangosabban, egyre ütemesebben. A hideg szél valósággal vitte a hangot, és most már nem csak egy mozgó lényre utalt, hanem mintha több is lett volna belőle. Mirella Borda mögött lépdelt, minden izma feszült volt, a szemei a sötétséget kémlelték. A nyomok egyértelműen a sötétség szívébe vezettek, és tudta, bármi is vár rájuk, az valószínűleg nem a békét hozza.