A kanyargós ösvény rejteke

A szűk, kavicsos ösvény gyorsan a sűrű bozótosba vezette őket, ahol a fény alig-alig szűrődött át a lombkoronán. Bandi minden neszt figyelt, a szíve a torkában dobogott. Borda mögötte haladt, szemei élesen pásztázták a bokrokat, mintha bármelyik pillanatban előugorhatna onnan valami. Az idős asszony pedig szorosan mögöttük kullogott, remegő kézzel markolva a vállán lévő takarót, és halk fohászokat mormolt.
Az ösvény egyre meredekebbé vált, majd hirtelen éles kanyarral egy sziklafalhoz vezetett. Ott, ahol a sűrű borostyán már-már teljesen benőtte, egy alig észrevehető, sötét nyílás tátongott. Nem egy természetes barlang volt, inkább egy mesterségesen vájt folyosó bejárata, mely mélyen a hegy gyomrába vezetett. A hűvös, dohos levegő kiáramlott onnan, és a félelem újabb hulláma futott végig rajtuk.
„Ez az,” suttogta Bandi, hangja rekedtesen csengett a csendben. „Ez a járat. A jel ide vezetett.” Arcán a rémület és a kíváncsiság furcsa elegye ült. Borda bólintott, egy mély lélegzetet vett, majd előhúzta rövid tőrét. Készen állt, bármi is várta őket odabent.
Az idős asszony azonban egy pillanatra megtorpant. „Föld alá?” kérdezte halkan, szemei tágra nyíltak. „Ki tudja, mi vár ránk a sötétben?” A hangja elárulta a félelmét, de tudta, hogy nincs más választásuk. Bandi már belépett az első homályos lépcsőfokra, a lába alatt recsegtek a lehullott kövek. A többiek, habár reszkető szívvel, de követték. A kintről beszűrődő fény gyorsan elhalványult, és a domboldal rejtekén nyíló járat elnyelte őket.