A sziklakamra titka

A nyirkos sötétség szinte azonnal magába szippantotta a három utazót. Bandi óvatosan tapogatózott a durva sziklafal mentén, minden egyes lépéssel mélyebbre merülve a hegy gyomrában. Borda fojtott lélegzettel leste a folyosó sötét kanyarulatait, tőrét szorosan a markában tartva, míg az idős asszony szorosan a nyomukban lépkedett, szoknyája halkan suhogott a porlepte köveken.
Ahogy haladtak, a szűk alagút hirtelen kiszélesedett, és egy boltozatos, csendes kamrába torkollott. A mennyezet apró résén át halvány, kékes fénypászma esett a helyiség közepére, épp egy vaskos kőtömbre.
„Látjátok?” szisszent fel Bandi, s óvatosan közelebb lépett.
A kőtömb oldalán furcsa, mohás mélyedés sötétlett. Borda feszülten pásztázta a környezetet. „Csendes minden. Túl csendes.”
Az idős asszony remegő kézzel nyúlt Bandi karja felé. „A kulcs... próbáld meg a mélyedést.”
Bandi lassan előhúzta a zsebéből a hideg rézkulcsot. Szíve hevesen vert, de nem tétovázott sokáig: az alakzat pontosan illeszkedett a sziklába. Amint a fém rásimult a kőre, halk, fémes kattanás visszhangzott a kamrában, s a túloldalon a fal mögötti szerkezet lassan mozdulni kezdett.