Az ősi jelzés nyomában

Bandi óvatosan végighúzta a hüvelykujját a kőtömb nyirkos felületén, félresöpörve a vastag moharéteget. A sárgaréz kulcs finom mívű rovátkái meglepő pontossággal illettek a kőbe vájt mélyedésbe, mintha a kettőt ugyanaz a kéz formálta volna évszázadokkal ezelőtt.
– Vigyázz! – szisszent fel Borda, miközben gyanakvón pásztázta a környező bozótost. – Nem tudhatjuk, mit indít el ez a szerkezet.
Ahogy a kulcs szinte magától a helyére csúsztatódott, a kőtömb belsejében halk, fémes kattanás rezdült. A földön, a dús fűszálak között egy elrejtett kőlap mozdult meg, megnyitva egy keskeny, kavicsos ösvényt, amely felkanyargott a szomszédos domboldal sűrűjébe.
– Látjátok? – suttogta az idős asszony, megremegő kézzel szorítva kendőjét a nyaka körül. – A jel nem csapott be minket. Ez az út kivezet a nyílt völgyből.
Bandi gyorsan kihúzta a kulcsot a mélyedésből, és a zsebébe süllyesztette. Nem volt idő a habozásra; mindhármuk tekintetében ott vibrált a bizonytalanságtól való félelem, mégis mindannyian érezték, hogy a felfedezett nyom az egyetlen esélyük a továbblépésre. Határozott léptekkel indultak el a kanyargós vájat mentén, maguk mögött hagyva a csobogó patakpartot.