A túlparti jeltábla

Bandi egy pillanatra megtorpant a patak közepe felé érve, ahol a víz gyorsabb sodrása habot vetett a kiemelkedő sziklák körül. Óvatosan szorította marokra a sárgaréz kulcsot; egyetlen hibás lépés elég lett volna ahhoz, hogy a féltett tárgy a kavicsok közé veszen a zubogó habokban.
– Vigyázz a lábadra! – mordult fel halk, feszült hangon Borda, miközben ő maga óvatosan tesztelte a következő lapos szikla stabilitását. Bár a napfény melengette a hátukat, a szívükben még mindig ott bujkált a föld alatti járatok kísérteties emléke.
Az idős asszony meglepő ruganyossággal követte őket, kendőjét szorosabbra vonva az álla alatt.
– Ne hezitálj, Bandi! – súgta türelmetlenül, de a tekintetében búvó riadtság elárulta, mennyire félt a visszatéréstől. – A víz nem vár meg minket.
Egyetlen határozott ugrással Bandi végül elérte a túloldali, virágillatot árasztó partot. Megcsúszott a vizes fűben, de sikerült megőriznie az egyensúlyát, s nyomban hátrafordulva segített társainak is partra szállni.
A friss zöldben egy elkopott, mohás kőtömb állt. Bandi közelebb lépett, és a rézkulcsot a kőlap mellé emelte: a fémen lévő finom vésetek kísértetiesen emlékeztettek a kőbe vájt ősi jelsorozatra. Az út nem ért véget, csupán új irányt vett a nyílt ég alatt.