A gázló kövein át

A frissítő mosakodás után a vándorok lelke is megkönnyebbült. A völgyben végigsöprő hűsítő fuvallat átjárta átázott ruháikat, elhessegetve a barlang nyirkos, áporodott szagát. Bandi óvatosan felállt a kavicságyról, megszárította kezét a nadrágjában, majd újra előhúzta zsebéből a sárgaréz kulcsot, s a napfény felé tartotta. A csillogó fémen feltáruló vésetek a szabad ég alatt valahogy sokkal kevésbé tűntek félelmetesnek, mint a sötét sziklafolyosókban.
Borda egy halk, megnyugtató morgással kísérve lépett közelebb a vízpart fűzfáihoz, s tekintetével a patakon átvezető gázló lapos kősorát pásztázta. A kiemelkedő, moha fedte sziklatömbök biztonságos átkelőt kínáltak a túloldali, virágos rét felé.
– Odát lesz az utunk – mutatott az idős asszony a szemközti domboldal felé, hangjából már teljesen hiányzott a korábbi reszketés. – Akármit is nyit ez a finom kis rézszerkezet, az már nem a föld alatti homályban vár ránk.
Bandi bólintott, s a gyanakvást felváltotta benne a könnyed kíváncsiság. Először lépett rá a patak közepén kiemelkedő sima kőlapra, hogy átvezesse a kis csapatot a napfényes zöldellő lankák felé.