Hűsítő fuvallat a völgyben

A völgy aljában csobogó hegyi patak hűsítő morajlása egyre tisztábban hallatszott, ahogy a kis csapat leereszkedett a napsütötte lejtőn. Noha a sötét sziklafolyosót maguk mögött hagyták, a föld alatti megpróbáltatások emléke még mindig rányomta a bélyegét a mozdulataikra. Bandi minden egyes száraz ág roppanására összerázkódott, s önkéntelenül is a zsebében lapuló sárgaréz kulcsra szorította a kezét, mintha az nyújthatna védelmet a külvilág meglepetéseivel szemben.
Borda sem volt sokkal nyugodtabb: széles vállait megfeszítve, riadt szemekkel méregette a magas füvet, felkészülve arra, hogy bármelyik pillanatban újabb veszély leselkedhet rájuk. Az idős asszony óvatosan, meg-megtorpanva követte őket, de amikor a lábuk végre elérte a patakpart simára kopott kavicsait, a víz közelsége szemmel láthatóan enyhített a feszültségükön.
– Álljunk meg egy pillanatra! – suttogta fojtott hangon Bandi, miközben gyanakvón körbenézett a part menti fűzfák árnyékában. – Mossuk le magunkról a barlang porát.
Az idős asszony hálásan térdelt le a kristálytiszta habokhoz, s remegő kézzel merített a frissítő vízből, hogy megtisztítsa izzadt arcát. Borda közben a sűrű bozótos felé fordulva vigyázta a terepet, a fülét hegyezve minden apró neszre. A lombok közt átszűrődő fény megnyugtató békét árasztott, de a vándorok gyanakvása még nem múlt el nyomtalanul.