A zöldellő lankák felé

A sziklarepedés mögött elterülő táj meleg napsütéssel és friss, fenyőillatú levegővel fogadta a sokat próbált társaságot. A föld alatti járatok hosszas sötétsége és a fojtogató gőzök után a természet lágy ölelése szinte megrészegítette a vándorokat. Bandi hunyorogva pillantott fel az égre, miközben elégedett mosollyal csúsztatta zsebébe a nehéz sárgaréz kulcsot. Az a különös mechanikus szerkezet már a múlté volt, most a jelen szilárd talaja nyújtott végre megnyugvást.
– Végre tiszta levegő! – sóhajtott fel halkan az idős asszony, s megkönnyebbültségében hálásan megszorította Borda karját. A férfi óvatosan elmosolyodott, de figyelmes szemei továbbra is a környező bozótest pásztázták, megbizonyosodva arról, hogy semmiféle újabb veszély nem fenyegeti őket.
A sziklás nyílást elhagyva egy keskeny, vadvirágokkal szegélyezett ösvény kanyargott lefelé a zöldellő domboldalon. A távolból halk patakcsobogás hallatszott, s a lombkoronák közül vidám madárdal törte meg a vidék békéjét. A fáradtság még ott bujkált a tagjaikban, de a szabad ég látványa minden lépéssel új erőt öntött beléjük.
– Erre menjünk, a patak mentén biztosan rábukkanunk egy jó pihenőhelyre – mutatott Bandi a völgy felé, majd határozott léptekkel megindult a buja növényzettel borított lejtőn. A kis csapat követte őt, s végleg maguk mögött hagyták a sötét sziklafal rejtett bejáratát.