A szabadság fuvallata

A tágas csarnok száraz sziklapadóján koppantak a megkönnyebbült léptek. A fojtogató gőzök után a friss, hűvös huzat valóságos áldásként simogatta az arcukat, bár a sötét barlangi sarkokból hallatszó apró neszekre még mindig riadtan rezzentek meg. Bandi szorosan a markában tartotta a sárgaréz kulcsot, mintha az védené meg őket a föld alatti járat újabb szeszélyeitől.
– Jobbra tartsa a fáklyát, Borda, ott mintha tágulna a járat! – suttogta fojtott, óvatos hangon az idős asszony, s a férfi háta mögé húzódott.
Borda szó nélkül emelte magasabbra a sercegő lángot. A fény most már nem hideg, nedves kőfalakon, hanem zöldes mohával borított sziklaíveken csillant meg. A csarnok hátulsó részén egy természetes kőlépcső vezetett felfelé, amelynek tetejéről halk gallyzörgés és az erdő növényi illata szivárgott be. A mesterséges szerkezetek birodalma lassan átadta a helyét a természetes sziklaösvénynek.
– Már nincs messze a szabad ég – jegyezte meg Bandi halkan, miközben óvatosan fellépett az első sziklafokra.
Ahogy elérték a lépcső tetejét, a sziklarepedésen át bekacsintott a természetes fény. A kis csapat bizakodva lépett át a szűk kijáraton, maguk mögött hagyva a sötét, mechanikus csapdákat.