A huzat nyomában

Borda óvatosan egy fali vaskarikába illesztette a fáklyát. A rőtes lángok szertelen táncba kezdtek a nyirkos falakon, amint a járat mélyéről hirtelen hideg huzat csapott le rájuk. A váratlan légáramlat nemcsak a sűrű füstöt oszlatta el, de hűs simogatásával meg is borzongatta a megfáradt vándorokat.
Az idős asszony hálásan sóhajtva roskadt le a kopott kőpadra, botszegte kezével fáradt térdeit dörzsölgetve. Bandi eközben szinte megbabonázva lépett az egyik félreutalt, korhadt ládához. Ujjai alatt a szuvas fa halkan elmorzsolódott, amint óvatosan megemelte a porlepte, roskatag fedelet.
– Idenézzetek! – suttogta fojtottan, bár a hangja megcsuklott a bujkáló félelemtől. – Még nem enyészett el teljesen minden!
A láda fenekén egy rozsdás vaskampó és egy kiszáradt bőrtömlő lapult. Borda közben a szűk fülke hátsó falát pásztázta. A fáklya imbolygó fénye feltárta, hogy a kőtömbök mögött a friss levegő nem a semmiből érkezik: egy keskeny, beomlott sziklarés sötétlett a sarokban, amely éppen elég tágasnak tűnt ahhoz, hogy egymás után átpréseljék magukat rajta.
– A levegő mozog, ez a lényeg – jegyezte meg Borda szűkszavúan, újra megmarkolva a fáklyát. – Nincs idő hosszabb pihenőre, a huzat megmutatja a helyes irányt.
A csapat nem habozott tovább. Az idős asszony nehézkesen tápászkodott fel, Bandi pedig szorosan mögé húzódott, ahogy egymást követve átléptek a szűk átjáró küszöbén.