A fáklya tánca

A kőalagút hűvös, száraz levegője valóságos áldásnak tűnt a mocsári bűz után, bár a sötétség gyorsan körbezárta őket. Borda magabiztosan lépkedett elöl, fáklyájának narancssárga fénye hosszan nyúlt el a csupasz falakon. Mirella minden apró neszre összerezzent. A falak túl közel voltak. Túl nehezek. Úgy érezte, a hegy bármelyik pillanatban rájuk omolhat, és ez a gondolat jéghideg rabságban tartotta a torkát.
– Csak menjünk tovább. Ne álljunk meg – suttogta Mirella, miközben gyanakvón leste a fáklyafény által életre keltett, táncoló árnyékokat. Hangja feszült volt, ujjaival szorosan markolta a köpenye szegélyét.
Bandi halk kuncogással próbálta elütni a feszültséget.
– Nézd a jó oldalát, legalább a szél nem fújja le a fejünket – jegyezte meg óvatos optimizmussal, miközben ujjával végigsimította a sima sziklafalat. – És a talaj is teljesen száraz. Ez már fél győzelem!
Az idős asszony halkan egyetértően mormogott, botjának ritmikus kopogása megnyugtató ütemet adott a menetelésnek.
Pár tucat lépés után a folyosó hirtelen kiszélesedett, és egy kisebb, kerek tágulatba torkollott. Borda megállt, magasra tartva a fáklyát, hogy bevilágítsa a teret. A sarokban néhány korhadt láda és egy régi, kőből faragott pad állt, mintha egykor őrhelyként szolgált volna ez a fülke. A felfedezés új reményt öntött a csapatba, hiszen a hely alkalmasnak tűnt egy rövid pihenőre.